szerző: John Butterfield, David Honigmann és Philip Parker
eredeti megjelenés: 1986
terjedelem: 600 fejezetpont
műfaj: fantasy, mitológia
Boldogan indulunk hazafelé Krétáról, oldalunkon jövendőbeli aránkkal, Ariadnével. Rövid utazás után meg is érkezünk Naxosz szigetére, ahol az Artemisz-templomban hamarosan minden készen áll az esküvőre. Azonban a dolgok nem ilyen egyszerűek...
Játékmenet
Miután elkerültük, hogy az 1. fejezetponton meghaljunk, sajnos ott kell hagynunk a csalódott Ariadnét (nem akarom elspoilerezni a dolgot, hogy miért nem vehetjük el). Az értetlen legénységnek megparancsoljuk, hogy irány Athén - ám elfeledkezünk arról, hogy atyánk arra kért, siker esetén cseréljük le a fekete vitorlákat fehérre. Mikor a szerencsétlen király megpillantja a gyászt jelképező fekete vitorlákat, a tengerbe öli magát, így haláláért mi leszünk felelősek. Az istenek átka kísér minket, addig nem lelhetünk nyugtot, amíg megváltást nem nyerünk a bűnünk alól.
Bevallom, nehéz erről a könyvről írni, mert annyira csapongó és széteső. Többször kellett nekikezdenem, hogy egyáltalán arra rájöjjek, mi a kaland célja. A befejező kötetnél ugyanis a sorozat összes hibája hatványozottan jelenik meg: tényleg úgy tűnik, mintha szerzőink egymással sem tudtak volna megegyezésre jutni, ezért ide-oda rángatják a cselekményt és a hangulatot is.
Maga a végcél is változik, ugyanis tengeri kóborlásaink során eljutunk Trójába, ahol találkozunk az ott vendégeskedő unokatestvérünkkel, Agnosztésszel, aki ellenkezésünkkel mit sem törődve beléptet minket a trójai sportversenyekre. Itt egy újabb minijáték következik, ezúttal egy hajóval kell megkerülnünk a sziklákat, miközben figyelemmel kell lennünk a széljárásra is. Ezután viszont a diszkoszvetés során sikerül fejbetalálnunk Agnosztészt, aki kileheli a lelkét - így már két rokonunk halála szárad a lelkünkön. Miután elvetődünk Itáliába, ahol vezekelni tudunk bűnünkért, kiderül, hogy csak apánk halálát váltottuk meg, így szenvedésünk folytatódik.
A szerzők módszere az lehetett, hogy a görög mitológia összes, még nem szereplő karakterét és eseményét igyekeztek belezsúfolni a kalandba, plusz még ami az eszükbe jutott. Így tehát eljutunk Núbiába és Egyiptomba, Trójába, Itáliába, sőt az Alvilágba is, miközben időnként felbukkannak az istenek és az istennők, hogy értelmetlen tanácsokkal lássanak el minket. Ráadásul a szerzők sem veszik komolyan a saját világukat. Erre utal Markosz, a föníciai kereskedő karaktere. Ez az idegesítő alak állandóan követ minket a leglehetetlenebb helyekre is, és mindig üzletelni akar (pl. gyümölcsöt ad el az Alvilágba), illetve átver minket. Nyilván egyfajta humoros szereplő akart lenni, ám a jelenléte teljesen hiteltelenné teszi az egész kalandot.
A könyv hangulata teljesen hullámzó. Vannak komolyabb részek, amelyek pl. leírják, hogy milyen hanyatlás köszöntött Athénra, amikor Aigeusz királya halála után Edekon tábornok fia ragadta magához a hatalmat. Más részek pedig természetes módon felkavaróak lehetnének, pl. amikor az Alvilágban találkozunk a gyermekágyi lázban meghalt Ariadnéval vagy halott fivérünkkel, Thészeusszal. A szerzők azonban ezeket a részeket is elviccelik. Pl. Ariadnénak az a büntetése (miért kell neki bűnhödnie egyáltalán? ez nem a keresztény Pokol), hogy... örökké fürdésből tér vissza. Sőt, a szöveg megjegyzi, hogy még jól járt, mert kaphatta volna azt is, hogy örökké fürödnie kell mennie. Vagy amikor Markosszal átkelünk Szkülla és Kharübdisz között, és a föníciai megjegyzi, hogy a múlt héten kettővel több embert veszített itt.
Mindezek miatt ebben a könyvben már csak nyomokban lelhető fel a görög mitológia hangulata. Bár a könyv legvége ismét komor és kissé sokkoló (tehát hiába érünk haza, a happy end elmarad), ám ez sajnos nem menti meg a könyv egészét.
